2019. május 13.

A Völgy Alapítvány Lehetőségek Klubháza alkotóközösségének és a Göcsej Természetvédelmi Alapítvány közös kiállítása

A kiállítás megnyitásán Lengyák István alább beszéde hangzott el, fogadják szeretettel:

Ma olyan bemutató megnyitására gyűltünk össze, ahol megtapasztalhatjuk, talán át is érezhetjük a boldogság, az alkotás, a művészet, a természetvédelem és természetépítés szoros kapcsolatát, össze- függését egy kiállítás gondolatainak keretében.

Tegnapelőtt  - vasárnap lévén – ráérő időmben az 1906-ban született, és hála Istennek 85 évet megélt, de ezalatt soha ki nem tüntetett nagy magyar színésszel, Bánhidi Lászlóval, a mindenki Matula bácsijával készített beszélgetést hallgattam, szívemet megfogó odafigyeléssel. Színpadon és filmek készítésében eltelt alkotói pályafutásáról szóló visszaemlékezése vége felé azt mondja Laci bácsi (idézem):

„Azt hiszem, én voltam az utolsó maszek halász, én kaptam meg az utolsó engedélyt – talán éppen a Matula bácsi emlékének köszönhetően – s így kerültem még közelebbi kapcsolatba a természettel, a halakkal, madarakkal. a vizekkel, az erdőkkel, vagyis az élettel. Ott, azon az úton, ahol kijárni szoktam, volt öt darab jegenyefa. Tele rigófészekkel. Én azokat egész télen hájdarabokkal etettem, mert ezeknél hasznosabb kevés van. A saját súlyának két-szeresét eszi meg naponta hernyókból. A fák mögött egy ilyen bulgár tsz, vagy kertészet volt, kelkáposztával tele, és azt a kelkáposztát meglepte ez a sárga lepke. Tudod, amelyiknek olyan nagy hernyója van. Ezért az egész földet lemérgezték a hernyó ellen. Az ember azt gondolja, ez rendben van. Csak erről a rigók nem tudtak, és megették a mérgezett hernyókat, sőt a kisrigókat is ezzel etették, s én reggel azt láttam, amikor mentem ki, hogy a jegenyefák alja tele van halott kis rigókkal és nagy rigókkal. Bennem akkor valami nagy keserűség támadt fel.  Azért a profitért, hogy időre kell szállítani a kelkáposztát, több generáció rigónak ki kellett múlnia, akik már nem pusztítanak több hernyót. Aztán ahogy mérgeznek tovább, mérgeznek ám minket is, mert ezek a mérgek átmennek az ember szervezetébe is. Mostanában már talán kezdik felfogni ésszel, hogy szabad-e az embernek beleavatkozni a természet egészséges törvényébe.”

Eddig az idézet. Én pedig kérdezem tovább, a mai modern, nagy tudású emberektől, értik-e már, amiről Bánhidi László mesélt, vagy amiről a nagy angol drámaíró, Shakespeare közel 500 évvel ezelőtt írt, hogy

 „A természet varázsát ontja bőven:     

A fűben, a virágban és a kőben.
Ó nincs a földön oly silány anyag,     
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész
Ha, balga módján véle visszaélsz!”

Sajnos a ránk zúduló hírek azt mutatják, hogy az ember még mindig nem érti. Érezni ugyan érezzük, hogy a természet a tanító, és mi emberek a hallgatók, mégis többet figyelünk társaink csevegésére, mint tanítónk előadására. Pedig Matula bácsi megalkotója, Fekete István is réges-rég megírta, hogy a természet igazságos, de kegyetlen tanító, aki csak két osztályzatot ismer. Az egyik az élet, a másik a halál. Rajtunk múlik külön-külön és összefogva is, hogy a kettő közül melyiket választjuk.

Ez a mai kiállítás azt próbálja súgni, hogy az értelmes ember, ha boldog akar lenni, csak a tanító természet intelmei alapján élhet. Az itt látható alkotások, madárodúk és természetvédelmi installációk megpróbálják elképzeltetni velünk azt a jövőt, amiről Várnai Zseni így ír versében:

„Ha egyszerre csak, mint egy ábrát,
letörölné a fekete táblát
az Alkotó művészkeze
s valami újat kezdene,
de úgy, hogy égszín lenne a tábla
s csodás világot tervezne rája
a Teremtő művészkeze…
új Édenkertet festene!

Letörölné a régi rosszat,
varázsolna szebbet és jobbat
a legnagyobb művész keze…
egészen újat festene!
Olyan csodaszépet, hol a lények
békességben, boldogan élnek,
nincs félelem csak értelem…
így álmodom… így képzelem!”

Boldogan élni…! De mi a boldogság? Hogyan lehetünk boldogok?

Ez a tárlat erre is utal. A képek, a természet látható segítését szolgáló tárgyak mind-mind azt sugallják, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha alkotunk. Ha a lelkünknek tetsző széppel gazdagítjuk a világot adott képességeink szerint. Legyen az a szép egy kép valamilyen madárról, egy fáról, egy virágról. Legyen az a szép egy általunk készített madárlak, ahol a rigó felnevelheti fiókáit. Legyen az egy nemezből készült madárka, mellyel emlékeztethetünk másokat is a világ szépségére. De lehet az alkotás a természetnek egy általunk gondozott, megóvott szelete, amelyre rátekintve arcunk napfényre jut, mint a réti fű, ahol lelkünk kitárul, mert olyan gyönyörű, ahol szívünk megfényesül, mint a színarany, ahol bármit kívánhatunk majd, mert mocsoktalan.

Amikor jó szándékkal alkotunk, még talán az is mindegy, hogy mások szemszögéből nézve milyen lesz a végeredmény, mert az alkotás, a művészeti tevékenység már önmagában nyugtatja és boldoggá teszi alkotóját.

Ennek a kiállításnak a címe „Vigyázz a madárra” és vigyázz a fákra! A cím első része Révész Sándor dalszövegére utal. Idézem:

„Ember, a világ két kezedtől sír.
Egyikkel a kerted ásod, másikkal a sírt.
A másik, tudod, bőven várhat rád,
Építsd a kertet hát tovább,
s közben a Mindent jól vigyázd

Vigyázz a madárra, ha kertedbe repül.
– Őrizd meg a csendet, el se menekül.
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll!

Vigyázz a madárra, ha válladra repül.
–   Amerre az élet, arra menekül.
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll.”

Tudják milyen színe van ennek a madárnak, amelyikről a dal szól? Kék. Mert ez a boldogság kék madara. Ezért kell a kertünket, a virágok földjét, az élet bolygóját, a Földet úgy építenünk, hogy a madár, ha kertünkbe repül, ott is maradjon. Ezért kell a szívünket, a lelkünket úgy gondoznunk, ha a madár vállunkra repül, ott meg is nyugodjon. Mert bajban lesz a világ, bajban lesz a lelkünk, „ha egyszer újra messze száll.”

Kívánom a Göcsej Természetvédelmi Alapítvány munkatársainak, tagjainak, támogatóinak, tudják úgy ásni, építeni közös nagy kertünk földjét, hogy minden madár oda akarjon majd repülni. És kívánom a Völgy Alapítvány Lehetőségek Klubháza alkotóközössé-gének, hogy szülessen kezükből még sok olyan „boldogság-alkotás”, amely vigyáz majd arra, hogy a kék madár soha el ne repüljön a vállukról.

Kívánom, hogy ebben a rohanó, dübörgő, lelkeket szaggató, a környezetével keveset törődő, megvadult világban a Völgy- és a Természetvédelmi Alapítvány minden megszülető munkája, alkotása

„Legyen szelíd őz egy rejtelmes erdőben,
nyíló virágszőnyeg a végtelen mezőben.
Legyen egy apró hal a hullámzó tengerben,
szabadság fénye egy sólyom szemében.
Legyen fényes hajnal a gyermekek szívében,
sok tiszta harmatcsepp a szeretet vizében.
Legyen lenyugvó nap a szürkéllő estében,
a hold ezüst fénye az éji sötétben.
Legyen minden… vagy ne legyen semmi…
de tanítsátok meg a világot szeretni.”

E gondolatok jegyében a kiállítást megnyitom.